Mai Manó Ház 2008, Szimpozium

A téma nagyon széles lehetőségeket kínál, kalandozásra csábit az elmúlt korok összefüggé­seinek vizsgálatáig és talán ennél is messzebbre. Ennek a kalandozásnak az élményét szeretném megosztani önökkel.

Egy fontos tényből induljunk ki, abból, hogy a reneszánsz és a görög művészet nagyon vonzó a mai ember számára is. Mi lehet ennek az oka? Kereshetjük az okot a formák használatában, vagy az alkotások tartalmában, de az is okok közé sorolható, hogy milyen magasan emelkednek ki a többi korok közül e két korszak vezető személyiségei. Szükséges feltétel az, hogy egy kicsit távolabbra is tekintsünk. A kultúrkorszakok esszenciáját kellene megfogalmazni, így kiderülhet az is, hogy milyen az egymáshoz való viszonyuk, szerepük az ember fejlődésében.

Ahhoz, hogy eredményes legyen a hallgatóban is a kérdés feltárása, másfajta figyelmet kell gyakorolnia, mint amit általában megszokott. A hétköznapok kommunikációjában az ember általában nagyon kevéssé figyel a másikra, ez a csevegés. Vagy elméjéből előveszi, amit már jól megtanult, és folyton összehasonlítja az éppen hallott aktuális információval. Ha van indítéka rá, hogy tudását megmutassa, ezzel máris létrehozta az alapot arra, hogy olyan vita alakuljon ki, amiből csak hosszú fogalomegyeztetés után lehetséges csak a kiút. A két szélső helyzetű kommunikációfajta között számtalan van még, amire most nem térnék ki.

Jelen esetben viszont hasznos módszer lehet az intuitív megfigyelés. Ennek a módszernek részben az is a szerepe, hogy a megszerzett tudást egy kis időre elfeledteti a nézővel, hallgatóval, és hagyja, hogy a gondolatok mindenféle röghöz kötöttség nélkül szabadon szárnyalhassanak, és a hallgatás fontosságát emeli ki az azonnali reagálás kényszere helyett.

Az intuitív megfigyelés lényege képben megfogalmazva, amely folyamatként mutatja be a követhető emberi magatartást. Az alkotó és a műve a szél, a mozgató energia. A befogadó, pedig a madártoll, amely felemelhető, ide-oda lehet vinni a szél energiájának a segítségével. A lényeg, hogy mindenképpen hatással kell lennie a szélnek a tollra. A hallgatónak, nézőnek is van felelőssége ebben a folyamatban, mégpedig az, hogy nyitottnak kell lennie és minden előítélet nélkül, kell hagyatkoznia a szél erejére. Így jön létre az alkotó és a befogadó között a jó együttműködés és az élmény megélése.

Ehhez a megközelítési módhoz segítségként még egy táblázatot is készítettem, azért mert a felvetett téma teljes kibontása lineáris logikával nagyon hosszú időt venne igénybe. Ezért ebben az ábrában képileg fogalmaztam meg folyamatot, így annak logikáját könnyebb megfejteni. Azért, hogy ne vegyen el tőlünk sok időt, beleszerkesztettem a feltárt összefüggéseket is a táblázatba. Ezek kiindulópontként és végpontként is funkcionálnak, valamint az egész táblázat illusztrálja az analógiás gondolkodást.

Mielőtt még a részletek felé mennénk fontos szólni arról, hogy az ilyen fajta megközelítésnek veszélyei is vannak. Ha alaposabban tekintünk a táblázatra, rengeteg ellentmondásba ütközhetünk. Ezen ellentmondások egy része bennünk rejlik, de attól is függhet, hogy tudásunknak milyen alapot raktunk le. Valamint az is fontos, hogy a megszerzett és tárolt tudásunk mellé mennyi helyet hagyunk az újnak, a meglepőnek a befogadására. Ezekkel a hallgatónak mind meg kell birkóznia, de egyáltalán nem biztos, hogy segítség nélkül meg is tudja ezt oldani.

A táblázathoz visszatérve az első függőleges sor a művészettel, történelemmel foglalkozik, a második sorra azt mondhatjuk, hogy ezoterikus fogalomrendszerű, a harmadik, és az utána következők vallási fogalmakat tartalmaznak. A következő sorok a művész és az alkotáskészítés belső mozgatórugóiról szólnak. Vitatkozni és félreérteni való bőven akad ebben az utolsó oszlopban is, az előzőeket külön-külön nem is említve.

Ebben a művészettörténészek kategorizálása, és a külső megfigyeléseik kerülnek konfliktusba a belső megfigyelésekkel. Viszont ebből a függőleges sorból az is kiderül, hogy melyik mű miért fontos. A civilizáció aktuális megélésének visszatükröződése miatt, vagy a lényegi, egyéni feltáró munka eredményét látjuk a műben. Az első megélése korfüggőséget tükröz, ami rajtunk keresztül nyilvánul meg, míg a másik lehetőség az egyén önmaga mélységének megélését tartalmazza.

Ezért, hogy egy kis időre háttérben maradjanak a bennünk rejlő ellentmondások és az azonnali reakció vágya, most is az előbb említett intuitív megfigyelés szükséges.

A valódi ellentmondást egyedül a mindennap használatos lineáris logika mellett, az analógiás logika kialakítása és használata szüntetheti meg. Az erre való felkészülést most itt a helyszínen vagy akár otthon, olvasás közben nem lehet megoldani. Gondolkodhatunk róla, hogy ez talán is nem lehet annyira nehéz feladat, pedig az. Sokan vannak, akik az analógiás gondolkodást az intellektusukon keresztül szeretnék megvalósítani, de valójában ilyen módon nem lehetséges, ezért is nehéz elsajátí­tani. Az intellektus látszólag tudja csak használni az analógiát, de akkor az nem lehet analógia. Az intellektus a párhuzamoknak csak egy-egy szeletét ragadja meg, ami nem biztos, hogy lényegi meg­­álla­pí­tásokhoz vezet. Röviden ennyit a veszélyekről.

Más feladat viszont az analógiás gondolkodás eredményének lineáris logikára való lefordítása. Itt az egyén, a saját maga által megélt tapasztalataiból merítve tudja ezt megtenni.

A táblázat tartalmaz egy olyan analógiát, amelyen érdemes hosszabban elgondolkodni. A megnyilatkozás nélkül élő ember (paradicsomi ember), a kényszeresen megnyilatkozó ember (az alkotó ember), és a kényszeres megnyilatkozás megszűnése utáni ember (a kreatív, de nem kényszeresen önkifejező, az analógiát megélő ember) közötti különbségeken. Azért fontos ez, mert egy olyan perspektívát rajzol fel, amely tartalmazza az emberi minőségek legtetején megjelenő tartalmat.

Térjünk vissza a reneszánszhoz, és nézzük meg, hogy a legnagyobb alkotók kíváncsiságuk, szándékuk szerint, milyen célok megvalósítását célozták meg alkotásaikban. A reneszánsz legnagyobb alkotója Leonardo. Képei szobrai szellemi tartalommal átitatottak. Ez egy olyan megállapítás, amellyel mindenki egyetérthet. De mi is a szellemi tartalom? Egyáltalán mit nevezünk annak?  Ennek felvázolásához térjünk vissza a szél és a toll analógiájára.

A szél a madártollat elviheti ide, vagy oda, felemelheti, süllyesztheti, hirtelen, vagy lassan. A lényeg, hogy az alkotó szándéka szerinti útra indulhat a néző, vagy az olvasó az alkotóval. De ha valaki nem tud tollként működni, akkor őt vinni sem lehet. Ha az alkotó viszont nem járta még meg a magasságokat, hanem csak a föld közelében figyelte a meg a valóságot, és írta le, vagy festette meg élményeit akkor Őt, nem nevezhetjük magas szellemi tartalmakat közvetítő alkotónak. Azt viszont mondhatjuk, hogy egy kicsit előrébb jár a többieknél. Az alkotónak ezért szüksége van figyelmes és intuitív közönségre, mert közös a feladat, amelynek az a célja, hogy minél magasabbra kerüljön a befogadó világlátási horizontja is.

De minél magasabbra emelkedünk, annál homályosabban látjuk majd azt, amit előtte a fel­szín­hez közel még határozott formának, és élesnek láttunk. A nagy magasságban már nyugodtan mondhatjuk, hogy amit látunk, az lehet ez is, meg az is. Itt elérkeztünk az analógiás gondolkodás egyik jellemzőjéhez, az is- is jellegű megállapításokhoz. Persze ez még csak hasonlatos az analógiához, de még nem teljesen az, mivel az igazi analógiás gondolkodás réteges szemléletű is.

Ezért ha Leonardo nem lett volna analógiás gondolkodó, műveinek nem lenne ennyi kibontási rétege, ennyi értelmezési variációja, nem lenne ilyen titokzatos, misztikus hatása. Az is-is mindig arra kényszeríti az embert, hogy tovább gondolkodjon, figyeljen, újabb és újabb összefüggéseket tárjon fel.

Ugyanezzel a megállapítással lehet élni Csontváryval kapcsolatban is, aki ugyan nem volt reneszánsz alkotó, de a görög kultúra, és az asztrológia voltak a fő témái. Az asztrológia pedig az analógiás gondolkodás igazi terepe, és annak egyik magasiskolája. Ha valaki az intellektus oldaláról, a tanulás módszerével közelíti meg a témát, sokat kell foglalkozni vele. Míg ha az analógiás gondolkodási képesség az egyén birtokában van, nem szükséges a sok részlet megtanulása, hanem bátran tud alkalmazni olyan összefüggéseket melyek az analógiából erednek.

Ha a reneszánsz korhoz való vonzalmak gyökereit tovább vizsgáljuk, akkor szinte abban a másodpercben a görög kultúránál kötünk ki. Hiszen a reneszánsz valóban ezt a kort akarta valamilyen szinten újra megélni, de mindenképpen példaként tekintett rá.

A görög kultúra talán még nagyobb vonzással bír, de az is igaz, hogy sok ember számára ez már igen távoli kor, nehezebb megközelíteni. Milyen eredményt hozott ez a kultúrkorszak az emberiségnek, amelyet a reneszánsz vissza akart idézni? Milyen szintre érkezett el egészében véve e korszak embere, és benne a kimagasló személyiségek?

A táblázat megmutatja, hogy egy fontos határhoz érkezett az emberiség akkor. Ezt a határt kell pontosan megtalálnunk és megfogalmaznunk lényegét. Mi lehet ez a határ? Mi volt az a nagy jelentőségű dolog, amire azt mondhatjuk, hogy akkor véglegesen megváltozott?

Arisztotelész és Platón, a görögség két nagy alakja jól tükrözi ezt a határkort. A kettejük által képviselt tartalmat keressük mi.

A határ egyik oldalán Platón állt, aki emlékezett a múltra, az istenekre, és az elsüllyedt világra, és folyamatosan ideákat fogalmazott meg. Az ő világa az analógiás logikával közelíthető meg. A másik oldalon Arisztotelész állt, aki tudományos módon vizsgálódott, nem emlékezett a múltra, talán már nem is tudott. Szétválasztotta azt a két területet, ami régebben együttműködött, a vallást és a tudományt. Őt lineáris logikával érthetjük meg. A képzetek egyre jobban háttérbe kerülnek, és az analógiák helyett a következetések lánca, az ok-okozat kap egyre nagyobb szerepet.

Arisztotelésszel kezdődött el az a korszakváltás, amely átvezet egy másik kultúrkorszakba. Ezt a korszakot a személyiségükben egyre jobban kiteljesedő emberek uralják, és egyre nagyobb létszámú tömegben.  A személyiség kifejlődésének intenzív szakasza kezdődött el akkor, így a saját észbeli képességek, a személyes intelligencia egyre intenzívebb fejlesztésének kezdete, de az öröm és a bánat intenzív megjelenésének kora is egyben.

Az emberi fejlődés egyéni és társadalmi szinten a történelemben sohasem egyforma ütemben, nem egyszerre történik, mint ahogy most sem. Ezért is nehéz elképzelni, hogy az előző korok kiemelkedő emberei, vagy az átlagember, a tömegek hogyan gondolkodtak, vagy egészében véve milyenek voltak.

Arisztotelésszel kezdődik, és a későbbi korokban is folytatódik az előrehaladás, a fejlesztés folyamatos kiszélesítése, tömegméretűvé válása. Ettől a kortól napjainkig a művészet fejlődésének, haladásának iránya az általánostól a személyes felé megy. Így a XX. századra minden alkotás személyes üggyé vált a művészetben. Ezzel az irányváltással, nagyon sok ember foglalkozhat alkotói tevékenységgel, mert egészében véve a művészet már nem a többrétegű, a törvényeket feltáró irány megvalósítása felé halad, hanem a személyes véleményt, a személyiséget kifejező alkotások felé.

Visszatérve a görögöktől a reneszánsz korra, az előbbi megállapítás képi feldolgozását Raffaello Athéni iskola című festménye is hasonló módon és jelentőségben fogalmazza meg.

A kép függőleges tengelyében Platón és Arisztotelész áll, megfelezve a képet, ezáltal a kompozíciós helyzetük kiváltságosabb a többi alakhoz képest, és tükrözi a két személy külön oldalon állását. Az egyik lefelé, a másik felfelé mutat, rávilágítva arra, hogy kinek mi a fontos. Arisztotelész az anyag vizsgálatába kezdett, és az empirikus módszerek alapjait helyezte le. Platón az anyagtalan felé, a szellemi iránt vonzódott inkább, befelé és felfelé élt, és az önmagában rejlő ideák világát fejezte ki. Ő felfelé mutat a képen. A festményen szereplő két alak szinte ketté is vágja a képet, de van egy építészeti elem egy boltív formájában, amely a képet újra egységbe foglalja. A reneszánszkori alkotó, Raffaello intellektusa megértette ennek a szétválásnak nemcsak a negatív, hanem pozitív tartalmát is.

Bár a mostani kor Platónt idealistának titulálja, amely fogalom a mai kor általános kultúrájában nem túl sokat árul el róla, szó szerint idézve a lexikont: az erkölcsi eszményekhez ragaszkodó; gyakorlatlan; az érdekek befolyásoló hatását el nem ismerő ember. A táblázat összefüggése alapján viszont annak a korszaknak egyik utolsó képviselője, aki még emlékszik a világ törvényeire, ha homályosan is, és az ideák világában mozog.

Az egymás után következő korok jellemző, tárgyiasult emlékeiből intuitív megfigyeléssel (szél, toll) belső képet alkothatunk a folyamatokról. A logika használata is hasonló eredményre vezet. A módszer a jelenlegi tömegkultúra korszak megnyilvánulásainak a vizsgálatára is jó lehetőséget ad.

Így ebben a korban egyre többen érezhetik és érzik is, hogy az ő fejlődésük lendülete és perspektívája még teljes mértékben előttük áll. Az Ő világuk jött most el, így sokak által gerjesztett lendületben élünk, amely állandó ingerkeltéssel hatni akar az emberekre. De vannak olyanok, ha nem is sokan, akiknek elégedetlenek önmagukkal. Arra az elhatározásra jutottak, hogy a környezetüktől inkább visszavonják magukat, mert már nem akarnak hatni a környezetükre. Az elmélyülést választják.

A visszavonulás feltétlen szükséges az analógiás gondolkodáshoz vezető úton. A megisme­rés az intellektuális fejlődés után tovább folytatódhat. Ekkor a belső elégedetlenségünkkel már nem az intellektus további fejlesztésén dolgozunk, hanem belátjuk annak korlátait. Ezek után már visszafelé, az ideák, a magasabb szintű törvények megismerése felé fogunk haladni. E közben elérhetünk olyan összefüggéseket, ideákat, törvényeket, melyek befogadása által magasabb szintű műveket hozhatunk létre, és egyben magasabb szintű világlátás is alakulhat ki bennünk.

A reneszánszkor jó példa az ilyen szándékra. Megkérdőjelezhetetlen nagyságok alkottak akkor, akik az intuíciós, és logikai képességeik segítségével magas szintű műveket hoztak létre. Személyiségük fejlődésében olyan magas szintet értek el, hogy a mai kor legtöbb embere számára még mindig felfoghatatlanok műveik, gondolataik teljes mélységükben.

Most térjünk vissza a mai korba az augusztusi CAMERA OBSCURA táborba, és annak a reneszánszhoz való viszonyára. A táborban résztvevő alkotók független személyiségek, akik normál körülmények kö­zött keresik ugyan a közösséget, de egyáltalán nem intenzív a csoportba tartozási igényük. Az is igaz, hogy általában minden ideiglenes csoport kialakulásakor, a benne résztvevő emberek feloldódása egy lassú folyamat.

A nyári táborban viszont talán a CAMERA OBSCURA technika, amely együttműködésre is tud kényszeríteni másokkal, valamint segít megidézni egy régi kort, a reneszánszot, és a tábor adta lehetőség, hogy a mesterek együtt éltek a tábor résztvevőivel, rendkívül gyorsan egy közösség kialakulását tette lehetővé. A mesterekre jellemző, hogy a fotózás eszközével, de a képkészítés klasszikus képzőművészeti módszerével is alkotnak. Valamint az is kiderült, hogy az alkotókban legyen az mester vagy tanítvány, szándék van arra, hogy az előzőekben megfogalmazott általános művészeti irány azaz a személyiség kifejezésén felül, a többrétegű tartalmakat megfogalmazó analógiás képkészítésben mélyedjenek el.

Így ami a táborban kialakult, az nem más, mint a mester-tanítvány viszony felfedezése. Megérinthetett bennünket, hogy milyen is lehetett, hogyan is működhetett ez rendszer a reneszánsz és a görög korban. Ennek az élménynek a segítségével még távolabbi korokba is betekinthettünk, és még általánosabb értelemben is emlékezhettünk a MESTER ÉS TANÍTVÁNY klasszikus viszonyára.

Jozipovics György

• Tartalomjegyzék