Rólam

Az életből a létbe

Interjú Jozipovics György Nándorral, a Vak Vagyok? című könyv szerzőjével

Meddig terjednek a tudat határai? Milyen lépcsőfokokat kell mindenkinek megmásznia, hogy elérhesse a legmagasabb emberi minőséget? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ a figyelmes és kitartó olvasónak Jozipovics György Vak vagyok? című könyve. A képzőművészként is alkotó szerző végzettségét tekintve grafikusművész, de érdeklődése messze túlmutat ezen a területen. Évekkel ezelőtt került kapcsolatba az asztrológia szimbolikus-analogikus világával, amely én- és valóságmegismerési munkájában fontos szerepet játszott. Dolgozott szerkesztőségekben fotósként, grafikusként, tanított főiskolán és polgármesterként is tevékenykedett. A komplex életút során szerzett sokféle tudásra és tapasztalatra alapozva, eleinte a külvilágból, később egyre inkább önmagából merítve jutott mind közelebb a könyv megírásához, ami saját bevallása szerint egyáltalán nem ment könnyen.

Rajnai Ákos: Van-e olyan gyerekkori emléked, amely, így visszatekintve, „előjele” lehetett annak, hogy egyszer önmagunk megismeréséről írsz könyvet?

Jozipovics György: Pécsett a Rigódertetőn gyerekeskedtem, ami akkoriban ritkábban lakott városrész volt, így ki lehetett menni a környező birtokokra, amit nagyon élveztem. Az egyedüllét nem okozott gondot. Az akkor egyedül töltött idő leginkább egyfajta meditatív léthez hasonlítható, amire abszolút pozitív élményként gondolok vissza. A középiskola már sokkal intenzívebb közeg volt, a művészethez való vonzódásom ott jött létre: művészeti könyvekben találkoztam kortárs, nemzetközi hírű alkotók szürrealista, absztrakt jellegű munkáival. Nagyon szerettem rajzolni, és mivel ez az irányzat volt rám nagy hatással, első alkotásaimat is ez a képi világ uralta. Belső érzéseket, mai szemmel tulajdonképpen tudatalatti tartalmakat próbáltam vizuális formába önteni.

Azt figyeltem meg – ami későbbi alkotói és más működésemre is igaznak bizonyult – hogy az emberek nem nagyon értették a vizuális üzenetet, egyáltalán mindazt, amit ki szerettem volna fejezni. Mivel engem a jelentés mindig jobban érdekelt, mint maga a forma, a meg nem értettség jelensége végigkísérte az életemet.

A középiskola után a Pécsi Tervező Vállalatnál, majd Dunántúli Naplónál, a pécsi körzeti tévénél helyezkedtél el. Ezek a műhelyek milyen hatással voltak rád?

A Tervező Vállalatnál a munka nem jelentett igazán kihívást, de akik körülvettek, Erdélyi Zoltán építész, Uherkovich Ágnes belsőépítész, Getto József építész, Lantos Ferenc festőművész, Lantos Miklós fotóművész fantasztikus tudású személyiségek voltak, és az általuk kialakított pozitív légkör jó hatással volt rám. A Naplónál fotólaboránsként, majd fotóriporterként már érdekesebb volt a munka is, a pécsi körzeti tévé pedig Békés Sándor kiváló vezetése alatt szakmailag és emberileg is nagyon értékes közegnek bizonyult. Itt már szerteágazó feladatkörben működtem, de ami valójában többletet adott, az az, hogy megfigyelhettem a közösség tagjait. Az volt a nagyon jó, hogy az újabb és újabb kihívások leküzdését nagyon pozitív lelkületű közeg segítette, a problémákat nem görcsös akarattal kellett megoldani, hanem inspiratív közegben próbálhattam ki magam nap, mint nap. Ezekben az értelmiségi műhelyekben olyan szintű kulturáltsággal és műveltséggel találkoztam, amely folyamatosan önfejlesztésre ösztönzött. Hozzáteszem, hogy nekem a kulturáltság fogalma abban az időszakban nem ugyanazt jelentette, mint ma. Akkoriban leginkább tudást jelentett, és nagyon nagy tudású emberek vettek körül. A főiskolai évek alatt éltem meg azt, hogy a két lakótársamnak, Fülöp Lászlónak és Adamik Lajosnak nem tudtam olyan művészeti, tudományos vagy bármilyen más tematikájú kérdést feltenni, amelyre ne tudták volna a választ. Eleinte ez a fajta világismeret behozhatatlan előnynek tűnt. De egy idő után arra jöttem rá, hogy ez a lexikális jellegű tudáshalmozás nem az én utam, hiszen határt szabhat az egyén fejlődésének: így nem biztos, hogy gondolkodik egy problémán, csupán előveszi az adott témához kapcsolódó ismereteit, mint egyfajta sablonokat. Így eltűnhet az egyén mélyebb megnyilvánulása, mert mindig a már megismert, tudásnak vélt adathoz fordul. Ez természetesen csak később fogalmazódott meg bennem, akkor csupán csak tartózkodtam attól, hogy én is ezt az utat válasszam.

Ebben az időszakban mennyire voltál tudatos a benned működő folyamatokat illetően?

Tudatosságról kevéssé beszélhetünk, inkább különböző indíttatások vezéreltek. Jó példa erre az Iparművészeti Főiskolán az államvizsgám témája: az érdekelt, hogy hogyan működött az emberi metakommunikáció, mint kapcsolatteremtési mechanizmus a képzőművészet különböző korszakaiban. Lényegében az inspirált, hogy tovább tudjak lépni a képek valódi üzenetének megfejtése felé. A számos képzőművészeti könyv befogadásakor arra lettem figyelmes, hogy a munkákhoz kapcsolódó szövegek abszolút nem érdekelnek, inkább a kép és a köztem lévő viszony foglalkoztatott.

Ez a kép és a befogadó közötti viszony mennyire foglalkoztatott a diploma megszerzése után?

Miután 1983-ban könyvszakos diplomát szereztem, reklámgrafikai területen dolgoztam alapvetően egzisztenciális okok miatt. Évekig nem is igazán foglalkoztam képzőművészettel, természetesen az ezirányú vonzódásom nem szűnt meg, csak a háttérbe húzódott. Viszont még a főiskola alatt Kalo Jenő egy tanfolyamán kapcsolatba kerültem az asztrológiával, amely abszolút magával ragadott. A kurzust nem fejeztem be, így nem lettem napi rendszerességgel tevékenykedő asztrológus, de ezt a döntésemet nem bántam meg.

Mi volt vonzó számodra az asztrológiában?

A tudásterület rendszere, komplexitása volt elsősorban hatással rám. Az első időkben az jelenti a sikerélményt egy asztrológusnak, hogy ha valakire ránéz, beszélget vele, meg tudja mondani, milyen jegyben született. Tehát könnyen megtapasztalható ennek a rendkívül összetett rendszernek az alkalmazhatósága, akár azzal is, hogy a saját életében is segítségül hívja, és figyeli, hogy megvalósulnak-e azok a dolgok, amelyeket a képlet előre jelzett. Így saját magammal kezdtem el foglalkozni, de még nem nagyon mélyen, tehát nem az analógia, hanem a szimbolika szintjén, amely szinten az asztrológia alapvetően, de nem kizárólagosan működik. Ezalatt azt értem, hogy ha az ember átéli az analógiát és ebben a minőségében használja az asztrológiát, akkor az teljesen új dimenziót nyit ki. Szóval számomra az asztrológia úgy vált napi gyakorlattá, hogy közben nem lettem a külvilág felé gyakorló asztrológus, hanem továbbra is reklámgrafikusként dolgoztam, pénzt kerestem. Ez az időszak körülbelül tizenöt évig, a kilencvenes évek közepéig tartott.

Miért lett vége?

Egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, egyre inkább elégedetlenné váltam, egyre mélyebb hiányérzet és ezáltal több és több feszültség halmozódott fel bennem. Ez a folyamat oda vezetett, hogy az életem stabilitását adó tényezők, mint például az emberi kapcsolataim, a vállalkozásom és minden más szükségesnek tűnő lételem nagyon rövid idő alatt szétesett. Az életemnek ezen a pontján teljesen visszavonultam, és elkezdtem valami olyasmit csinálni, amiről nem tudtam, hogy pontosan mi is az. Csak azt tudtam, hogy szeretném megkeresni magamat. Rájöttem, hogy olyan dolgokat vállaltam fel, amelyeket nem kellett volna megtenni, de a társadalom rákényszerített olyan cselekedetekre, döntésekre, amelyeket valójában nem akartam. Próbáltam befelé nézni, csak azt nem tudtam, hogy hogyan kell magamban mélyre menni. Mint mindenkinek, nekem is saját erőfeszítéssel kellett rájönnöm a nekem működő metódusra. Közel két éve próbálkoztam már, amikor megkaptam Domján László agykontrol tanfolyamának anyagát magnókazettán – azt vettem észre, hogy ez a felvétel elkezd engem befelé vinni, sokkal mélyebbre, mint amilyen mélyre ez a metódus általában viszi az embert. A sikeres elmélyülés után kezdődött el egy három-négy hónapos időszak, amely alatt a legmélyebb részemben voltam tartósan, és onnan néztem a világot. Igazán gyönyörű volt! Ezen a ponton vált érthetővé számomra a szimbolika és az analógia közötti különbség, miszerint a szimbolikát meg lehet tanulni, az analógiát pedig át lehet élni. Mindez azért fontos, mert rávilágít, hogy a különböző életszakaszokban befogadott ismereteim ellenére a könyvem teljes egészében átélésen alapul, és nem olvasmányokon.

Ez a három-négy hónap mérföldkőnek tűnik az önismereti utadon. Ahogy elmesélted, a képzetemben az élet és a lét kapcsolata jelent meg, mégpedig úgy, hogy te az életből egyszer csak átkerült a létbe.

Ez nagyon pontos meghatározás. Addig a pillanatig az élet történései voltak a figyelmem fókuszában, viszont a létben az időtlenséget éltem meg, így egyfajta határtalanságot.

Gondolom, ezt a folyamatot fel kellett dolgoznod. Ez hogyan történt?

Ezt mindenképpen fel kell dolgozni, mert ha elmarad, utólag hamis képzetek társulhatnak az élményhez. A folyamat része volt, hogy ezen időszak alatt úgy kommunikáltam, mint aki példabeszédeket mond. Természetesen nem biblikus értelemben, hanem a problémáról példabeszédszerűen beszéltem, amelyből kiderülhetett, hogy mi lehet a megoldás. Fontos, hogy ilyenkor nem egyértelmű tartalomról van szó, hanem csupán a probléma megjelöléséről, amely után képszerűen megvilágítottam a megoldást, így a befogadó szabadon eldönthette, hogy a hallottak alapján számára mi lehet a megoldás.

Tehát szóban tanítottál, még nem láttál neki az írásnak. Sőt, visszatértél a képzőművészethez.

Az Egri Főiskola rajz tanszékén kezdtem vizuális kommunikáció elméletet tanítani, az órákon azt próbáltuk körbejárni, hogy egy képnek mi a valódi üzenete. Ezen a ponton derült ki számomra, hogy lehet találkozni azzal a képzettel vagy érzettel, amely a művészt foglalkoztatta alkotás közben, hiszen a kép tulajdonképpen e képzet kivetülése. Lényegében ezt a folyamatot és működést próbáltam elmagyarázni a diákoknak, és bár nyitottak és fogékonyak voltak erre a témára, és nagyon jól tudtak kérdezni, de ez az egész kérdéskör megmaradt számukra az érdekesség szintjén. Nagyon foglalkoztatott egy képzőművészeti mesteriskola megalapításának ötlete, a többi között a főiskolai órákon elhangzottakra alapozva, de ezt a hagyományos művészetoktatás metodikáitól nagyon távol álló megközelítést nem sikerült akkreditálni a magyar közoktatási rendszerbe. E mesteriskola alapvető megközelítéseit próbáltuk életre hívni a FotóFalu nyári alkotótábor keretei között, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tíz nap, még ha komoly szándék is van rá, nem elég az elmélyülésre. Itt is, mint a főiskolán, az érdekesség szintjén rekedt meg az az információ, amelyet át szerettem volna adni.

Ez az információ végül könyvvé érett, amely négy emberi és társadalmi jelenséget vizsgál: a művészetet, a politikát, a tudományt és a vallást. Utóbbival volt bármilyen gyakorlati tapasztalatod?

Soha nem gyakoroltam a vallást, nem voltam semmilyen felekezet tagja sem. A buddhizmus érdekelt valamennyire, elolvastam a Koránt, a buddhista alapszövegeket, a védikus irodalom alapműveit. Azokat az olvasmányokat szerettem igazán, amelyekről egyszerűen érződött, hogy analógiából erednek. Konkrét vallási szövegek világában azért nem merülök el, mert itt rengeteg felfogás, dogma létezik egymás mellett, egymással szemben, és ezek olyan szintű feszültségben vannak egymással, amely nem enged meg semmilyen nézőpontot, ahonnan a vallást mint jelenséget, mint emberi és társadalmi működést lehetne vizsgálni.

A hierarchia kitüntetett szerepet kap, vissza-visszatérő motívum a szövegben. Miért?

A legtöbb társadalmi jelenség kapcsán felfedezhető egyfajta hierarchia, amelyre az emberek különböző mértékben látnak rá. A szöveg tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy a legmagasabb emberi minőséghez milyen útvonalon juthatunk el, és ez a folyamat nyilvánvalóan annyira szorosan kötődik az emberhez, hogy szinte automatikusan jött a könyvben tárgyalt négy témakör. Ezek a területek a hétköznapokban egymástól független társadalmi képződményként hatnak saját intézmény- és működésrendszerrel, és pont a hierarchia az, amely analóg pozícióba helyezi ezeket, hiszen a különböző emberi minőségek minden területen felfedezhetők. A hierarchia gondolata komoly ellenérzéseket vált ki általában az emberekből, mert úgy vélekednek róla, hogy alá-fölérendeltségi viszonyt jelent, de ez abszolút nem így van. A hierarchia minőségi különbség, ami nem jelent hatalmi pozíciót vagy hatalomtól való megfosztottságot, csupán emberi minőségbeli különbséget, amely belső munkával formálható, átalakítható.

Első ránézésre a művészet nem tűnik annyira fontos, a mindennapi életünket meghatározó jelenségnek, mint a többi. Miért került mégis ebbe a felsorolásba?

Habár a művészet a köztudatban marginális helyet foglal el, valójában az egyén fejlődésében nagyon fontos szerepet tölthet be, mint ahogy az emberiség eddigi fejlődésében is meghatározó szerepe volt. Az ember fejlődéstörténetében volt egy kulcsfontosságú pillanat, amikor tudati szinten vált emberré. Ekkor két dolog jelent meg az emberi működésben: a kifejezés képessége, amit ma művészetnek hívunk és a vallás, ami akkor Egység megélését jelentette.

Feltételezem, a veled történtek feldolgozásának egyik sokadik fázisa maga az írás. Amikor leültél a billentyűzet elé, tudtad, hogy ebből könyv lesz?

Abszolút nem. Ültem a laptop előtt, és csak úgy mindenféle gondolatot elkezdtem leírni. Eleinte nagyon nehéz volt, mert annyira rossz a nyelvi, helyesírási, fogalmazási képességem, hogy az első időszakban azzal kellett foglalkozzam, hogy a gondolataimat ne példabeszéd tömörséggel, képi úton, hanem kifejtve, érthetően bontsam ki. Talán az volt a legnehezebb, hogy a felszínre törő gondolatok logikája átjöjjön, de az elején maga a megfogalmazás sem ment gördülékenyen.

Mit tanácsolsz az olvasónak, aki kézbe veszi a könyvedet?

Azt, hogy az esetleges elhamarkodott véleménynyilvánítás helyett figyelje önmagát. Az ego nagyon könnyen utasít el bármit vagy formál véleményt bármiről, ezért ezt a szöveget az ilyesfajta működésről való lemondással érdemes olvasni. Ha ez sikerül, akkor még nem biztos, hogy feltétlenül észlel is valamit magában, de már mindenképpen nyitottá válik, és koncentrál az olvasottakra és bármire, amit ez az élmény kivált benne. Ha meg tud figyelni érzéseket vagy olyan gondolatokat, amelyek nem a személyiségből származnak, akkor olvasás közben ezeken keresztül tudja figyelni magát, és akkor már nem is a szöveg lesz elsősorban fontos, hanem az, hogy a magában megjelenő belső tartalmak után menjen.

E befogadói működésre mondanál egy példát?

Persze! Shakespeare művein keresztül tulajdonképpen a hatalom természetéhez kerülünk közelebb. A befogadó könnyen rájöhet arra, hogy az ember személyiségében mennyi minden szól a hatalomról, a hatalomhoz való vonzódásról, de a bukásról, mint a hatalmi pozíció szükségszerű következményéről is szó van bennük. Arra is rájöhetünk, hogy a bukás nem negatív fejlemény: tulajdonképpen nem más, mint lehetőség arra, hogy új dologba kezdjünk.

Biztosan nem véletlenül hoztad ezt a példát, hiszen jól rímel életed néhány momentumára…

Ha elképzelem, hogy még mindig ott ülök az asztalnál grafikusként az ügynökségben… szörnyű lenne! Ott és akkor el kellett buknom, és egyúttal fel kellett ismernem, hogy a személyiségem mely vonásai miatt nem volt nekem ideális az a tevékenység. A művészeti mesteriskola ügye is hasonló szerencsés kudarc. Ha sikerült volna megcsinálni azt a képzést, minden bizonnyal egy intézményi struktúrába, hivatali pozícióba merevedtem volna, éveken át tulajdonképpen csak ismételtem volna magam. Egy ilyen terhelt pozícióból nagyon nehéz lett volna valami újat elkezdeni. Még sorolhatnám a személyes példákat. A lényeg, hogy mivel egyik területen sem tudtam igazán kibontakozni, független tudtam maradni és szabadon elindulhattam e szöveg megírása felé.

Egyszer egy meditációs kurzus zárógondolataként hallottam, hogy az elhangzottakból annyit fogadj el, amennyit el tudsz fogadni. Ez lehet jó tanács az olvasónak?

Ez azt jelenti, hogy a saját szintednek megfelelő információt abszolút be tudod fogadni, ami fölötte van, azt még nem. Viszont ha teszel azért, hogy a következő minőség megjelenjen benned, akkor a befogadás határa eltolódik. A hierarchia azért fontos, mert megmutatja az embereknek, hogy milyen lépcsők várnak rájuk, és hogy azokon milyen jelentőségű dolgokat érhetnek el. Tulajdonképpen az embereket a következő lépcsőfokra való fellépéstől a világlátásukban, a gondolkodásukban igazságként elfogadott dogmák tartják vissza.

Rajnai Ákos
2021. június 1.