Őszinteség

Az őszinteség ebben az esetben azt jelenti, hogy valaki képes azt a tudatállapotot elérni, amely az ősember állapota volt, ez pedig az emberiség esszenciális fejlődési szakasza. De ne higgyük , hogy ekkor a tudatlanság fog bennünk megjelenni.

Ez az állapot megfigyelésre érdemes, mert rengeteg mély és őszinte gondolatot, érzést lehet átélni, amelyeket később kibonthat az ide érkező. Ekkor szabadon áramlanak az emberben az itt átélt törvények. Ez az állapot az akkori embert őszinte megnyilatkozásra késztette, mert az elméjének passzív állapota nem jelentett akadályt. Tehát nem gondolkodott el a dolgok felett, hanem megélte az élményt, és ugyanezen a szinten reagált mindenre, vagyis ma azt mondanánk, hogy ösztönösen viselkedett.

Ösztönös volt és őszinte.

A mai ember pedig, ha az élményeket ezen a szinten éli át, akkor szintén őszintén reagál mindenre, ez pedig az alkotásokban is megjelenő elmélyülést okoz. A mai ember intelligenciája sokkal magasabb, mint az ősemberé, hiszen a mai napig már sok mindent megtapasztalt, így képes gondolati és érzelmi szinten feldolgozni élményeit. Ezen a mélyen lévő szinten még nincs megfontolás, alkalmazkodás, érdek, elemzés, ezért az itt megélt élmény a világ szellemi minőségéhez közeli.

Amikor az alkotó hosszan képes itt tartózkodni, akkor ez a művében meglátszik, így elsősorban az őszinte élményátélés érzékelhető, valamint az is, hogy az intelligenciája mennyire tudja az analógia átélését a helyére tenni.

Van egy egyszerűbb magyarázat: az alkotó minél több időt tölt el azzal a képzettel, gondolattal vagy érzéssel, amely őt alkotásra inspirálja, annál mélyebbre kerül önmagába, ami megjelenik a művének minőségében.

Ehhez tartósan kell az élményben tartózkodni, mert ha kiesik belőle, akkor folyamatosan témát vált az elme, így előbb vagy utóbb az elme által jön létre valami, amiben újra megjelenik az érdek, a megfontolás, az alkalmazkodás és az elemzés kényszere.

Amikor az alkotás témáját a megrendelő határozza meg

Ez ellen ma egy művész tiltakozna, de valójában az alkotónak szükség lenne erre. Miért? Azért, mert amikor a magadott téma nem a hétköznapi élet dolgaihoz tartozik, ekkor a kérés kényszeríti a művészt arra, hogy elmélyüljön önmagában, mert csupán így lesz képes megragadni a lényeget.

Ha a téma a vallásból ered, erkölcsi kérdést érint vagy az önismeret a cél, akkor ez arra készteti az alkotót, hogy ne a fizikai világgal foglalkozzon. Sokszor fontos, hogy a művész a társadalmi élet eseményeit dolgozza fel, de ez nem nagy kihívás, hiszen nem kell önmagában elmélyülni, mert enélkül is megoldható a feladat.

De a vallás elhagyta a művészt, pedig hosszú ideig az adta az alkotás témáját, a művész pedig elhagyta a vallást, így most magában kell megtalálnia a benne lévő lényeges témát.

A vallás, vagyis a vallási szervezetek is megváltoztak. Ezt ellentmondásosan úgy kellene megfogalmazni, hogy mivel eddig még nem voltak képesek megújulni, a társadalomban kialakult szerepük megváltozott, bár úgy tűnik, mintha ők változtak volna meg.

A művész magára maradt, így saját magán kellene munkálkodnia azért, hogy őszinte, mély átélésű művek születhessenek, amelyek nem a saját egojáról szólnak. Arra kellene törekednie, hogy legyen a művében szellemi tartalom, amely úgy van megfogalmazva, hogy a néző fontosnak érezze a vele való foglalkozást, és élményként magával vihesse a mű felvetéseit és élményét.

Ez megegyezik a jelenlét állapotával: csak Én vagyok és minél mélyebben, annál jobban Én. Az éberség ennél még magasabb szintű megélés, hiszen ekkor minden pillanatban figyelem az Én rezdüléseit.

Emiatt ma olyan művek lehetnének magas szintűek, amelyekben nem az ego, hanem az Én mélyebb szintje szólal meg. Az ősember felfedezte az éntudatát, és kifejezte a tenyerének a lenyomatával, majd sokkal később a vallás szolgálatába állt. Még később az ego vette át az iránytást, ekkorra a felszínhez szóló alkotások jöttek létre. A tenyér Én vagyok. Ott a lényeg, itt a lényegtelen.

A művésznek vallás nélkül egyedül kell magára találni, mint minden más embernek.

• Tartalomjegyzék