Milyen a valódi szentkép?
Ennek a tartalomnak vallási fogalom a kiinduló pontja, de a szövegben azt szeretném megmutatni, hogy szentkép úgy is létrejöhet, ha annak tartalma és formája az egyéni elmélyülésből ered
Onnan kezdem, hogy a ma élő alkotók munkái közt ritkán lehet valódi szentképpel találkozni! Az elmúlt kétezer év alatt lehetett egy-egy szent életéből eseményeket képpé formálni, így, ha elmegyünk bármelyik katolikus templomba, találhatunk ilyet. Az egyik szebben, a másik kevésbé szépen van megfestve. Azt mondhatjuk, hogy ott a téma szentképhez való, de ahhoz, hogy igazán emelkedett hangulatba hozza a nézőt (már akit könnyen lehet emelkedett hangulatba hozni, hiszen akkor tollként kell működni), a legtöbb festmény kevés.
Nézzük meg kicsit másképp, hogy milyen belső magatartás kell az ilyen képek megvalósításához, hiszen ilyen magatartással ma is találkozhatunk (igaz, ezen a kategórián belül is vannak minőségi különbségek, de erre most nem térek ki). Lássuk tehát, mi kell ahhoz, hogy valaki ezt a kategóriát megvalósítsa.
Van, amikor misztikusnak és nehezen érthetőnek látunk festményeket, és még sok más fogalom is eszünkbe juthat, de ezeknek a festményeknek van egy közös vonásuk: valójában a legtöbbjük szent kép. Miért? Mert az alkotók önmaguk mélységéből hoztak fel információt, és ha az elég mélyről származott, akkor létrejött a bensőből származó őszinteség. Ezek közé az alkotók közé sorolható Gaugen, Michelangelo, Csontváry.
Meglepő módon az iparművészet területén is találhatunk ilyen alkotási területet, ez a textilművészet szakág. A kárpitkészítés területén főleg dekorációra, illusztrációra vagy designmegoldásokra találhatunk példákat.
XX. századi kerengő
Ezek vajon minek a tartóoszlopai? Költői kérdés marad sokáig, amelyet csak akkor lehet megválaszolni, ha nagyon mélyre megyünk magunkban.
A fenti munkák alkotóját régóta ismerem, bár személyesen nem sokat beszélgettünk. Fejtsük meg a titkot, hogy mitől szentkép egy alkotás, például az övé, annak ellenére, hogy nem ábrázol szentet, szenteket.
Attól, hogy mit ábrázol? Nem.
Attól, hogy valósághű megjelenése van? Nem.
Akár most jöhetne további hosszú felsorolás is, de térjünk inkább a lényegre. A titok a képeken nem közvetlenül tárgyiasult formában jelenik meg, legfeljebb az érthetetlenség és a titokzatosság lengi körül az ilyen alkotást. A befogadók találgatnak, találgatnak, de a titok legtöbbször titok marad.
A titkos összetevő nem közvetlenül az anyag felületén érzékelhető, bár ott van, valójában az alkotó egyéni tudati és befogadói szintjétől, annak mélységétől függ. Egyszerűen megfogalmazva: az, hogy a jelenben (akár már nagyon rég óta) mi foglalkoztatja folyamatosan az illetőt, és eközben melyik emberi rétegbe sikerült lemennie. Hogy hol jár a tudata, mit vesz észre az elméje és az intelligenciája, miközben alkot. Ez az oka, hogy mindegy, mi a téma, az illető képes mindig vagy igen gyakran önmaga mélyére hatolni. Ez érzékelhetővé válik a néző számára is, de csak akkor, ha tollként működik. Ha az alkotó egyszerűen csak vallásos lenne, akkor nem tudna ilyen kárpitot készíteni. Szerintem ő vallásos, de annak magasabb szintjén, és ezt sejtheti, tudhatja, de az sem baj, ha nincsen tisztában ezzel. A kulcs az, hogy a tudata milyen mély tudati réteggel képes átmenetileg azonosulni.
Ennek a műfajnak van egy előnye más műfajhoz képest, amely segítheti a mélyebb színtű alkotások létrehozását: hosszú idő szükséges a kárpit elkészítéséhez, így ez idő alatt szabadon mozog az egyéni tudat, és elmerülhet élményekben, gondolatokban és érzelmekben, ez pedig segíti megtölteni az alkotó tudatának tükörképét az anyagban, hiszen az ott van. De ahhoz, hogy egy mű valóban jó lehessen, hosszú ideig kell az alkotást elindító képzetben, érzetben, gondolatban maradni.
Számomra, és remélem, hogy nem csupán nekem, az az igazi szentkép, amelynek eredője mélyen az emberi rétegek valamelyikében van: a művének készítése közben az alkotó tudata a lehető legmélyebben vagy majdnem a legmélyebb pontján tartózkodott. Miért szentkép ez? Azért, mert ha sikerül az esszenciális rétegbe jutnia a művésznek, akkor onnan hoz fel üzenetet, amelyet Egységnek, eredetinek, lényeginek, őszintének érezhetünk, hiszen ennél mélyebbről már nem származik alkotás. Az alkotói kényszer megszűnése után ugyan lehet mélyebbre vagy magasabbra menni, de annak már nem létezik tükörképe az alkotásban.
Lavatrinum / Két emlékezet / Installáció
Szerencsére ilyen őszinte művek születnek ma is, például akkor, amikor valaki őszintén felvállalja az esendőségét, a korlátait, és azt, hogy még nem ismeri igazán önmagát, de kutakodik. A mély őszinteség is esszenciális rétegből jön felszínre, még akkor is, ha az alkotó nincs is tisztában vele, hogy ott volt. A lényeg, hogy ne csupán az ego nyilvánuljon meg.
Időismétlődés
Ezek jutottak eszembe Pasqualetti Eleonóra kárpitjainak és pasztellképeinek nézése közben.
