Szólhat a tanítás mindenkinek?
Fontos kérdés a hétköznapokban is, hogy vajon kinek mit lehet elmondani, hogy az illető azt ne csupán fogalmi szinten értse meg, hanem hasznosítható információ legyen a számára. Mert ha nem neki való információt hall, és abban paradoxon van, nem biztos, hogy képes utána járni, ami azt eredményezi, hogy úgy érti meg, ahogyan az ő képessége azt megengedi, így az nem helyesen rögzül a tudatában. A vallások is küzdenek ezzel a problémával, de eddig nem tudták megoldani.
A vallások a mindennapi tanításaikban nem különböztetik meg az embereket belső fejlődési minőségük alapján, sem az ebből eredő céljaikat. Ezen a téren kétféle csoport létezik, amelyeknél nagyon különböző a spirituális tudás és ismeret átadásának az igénye.
Az elsőben, nagyon népes csoport tagjai a személyiség kifejlesztésén dolgoznak annak érdekében, hogy egyre intelligensebbek legyenek, vagyis kidolgozott személyiségük legyen. Egy jól kifejlesztett személyiség rengeteg magas szintű tulajdonsággal rendelkezik. A hozzá vezető út lényege az erkölcsösség, a megszerezhető fogalmi tudás és a kreativitás magas szintre való emelése. Amikor ennek a csoportnak a tagjai meditálnak, annak ezt kell segítenie, ezért például az agykontroll jellegű meditációk ideálisak számukra.
A másik csoportban viszont kevesen vannak, az ő fejlődésüket nem érinti a személyiség fejlesztése, hiszen elegük van belőle, és pont az a céljuk, hogy túllépjenek a személyiség korlátain, a céljuk a bölcsesség, a világ átlátása, az isteni tudat megtapasztalása.
Amikor egy pap kiáll a közössége elé, lehetetlen, hogy mindkét csoportnak megfelelő segítséget tudjon adni, hiszen teljesen ellentétes a két csoport feladata, ami jó az egyiknek, az nagyon rossz a másiknak és fordítva. Emiatt a vallás mindennapi gyakorlata csak a fejlődő személyiségekhez képes szólni, akiknek az a céljuk, hogy a vallási tudatot magukévá tegyék, de még nem merülnek el annak kibontásában és a mélységeiben. Hogy ezt miért van így, annak megértésében segíthet egy klasszikus párhuzam, a beérett gyümölcs analógiája: a gyümölcs csak akkor engedi el az életét adó fát, amikor teljesen beérik, addig nem. Ez az ego elvesztésének tömör képe: amíg az ego nem ért be teljesen, addig nem képes elengedni az életet, hiszen az ego elvesztése is olyan, mint az élet elvesztése, viszont cserébe a kereső a lét élményét kapja meg fizikai síkon.
Az ezoterikus gondolatok nagyobb része arról szól, hogy miképpen lehet az életben harmóniát, sikert, élményt, kiegyensúlyozottságot elérni. Az ilyen minőségű meditációkban a saját életút megtalálása a fontos, nem pedig minden kapaszkodó és kötelék elhagyása. Minden egyes ember sajátja a vágyképzés, de a vágyak között léteznek olyanok, melyeket nagyon sokan elítélnek, pedig sokan szeretik azokat. Az egot feladó csoport ezektől a vágyaktól szeretne megszabadulni, de itt is megjelenik a paradoxon, hiszen a vágytalanság eléréséhez is szükséges a vágy.
A vágy még akkor is, amikor felszínes, a vonzás törvényét aktivizálja. Amikor a vágy létrejött, egy mágnesszerű érzéssel párosul, és ha eközben egy kicsit jobban megfigyeli magát valaki, akkor folyamatosan érezheti ezt a mágnesszerű érzést. De ha az egoját szeretné elhagyni valaki, akkor ennek az érzésnek sokkal erősebbnek kell lennie, minden más vágyat a háttérbe kell szorítania, ezért ehhez több energiára, vagyis erősebb mágnesre van szükség.
Sokan vannak, akiknél a meditáció során soha nem merül fel az egotól való megszabadulás igénye, hanem a jobbá válás, az élet szebbé tevésének igénye jelenik meg. A két csoport között az is a különbség, hogy míg az egyik a személyiséget a megvilágosodásig, szinte az utolsó pillanatig lassan, lépésről lépésre szeretné elvinni, addig a másik csoport már sejti, hogy lépésenként nem fog menni, mert ebben a csoportban a cél elérése érdekében a nagy ugrást kell végrehajtani.
Az egyházaknak valójában az a feladatuk, hogy fenntartsák az Egység, Isten létezésének gondolatát, amihez az egyházhoz tartozó hívők hittudatának kialakulása szükséges, ami ideális esetben a megelőlegezett bizalmat jelenti, ha ez még nem jött létre, akkor csupán a társadalmi élethez tartozó viselkedést takar. De ha a megelőlegezett bizalom létrejött, akkor kimozdíthatatlanná válik az a dogma rendszer, amely kialakult az emberben, hiszen ezek az egyének még nem érettek meg a nagy ugrásra, még fejlődniük kell. Viszont addig nem képesek elhagyni az egyház dogmáit, hiszen azok az identitásuk részévé váltak.
Aki éretté válik az ugrásra, abban automatikusan létrejön az erős vágy a megismerésre. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy addigi életében mennyi információt gyűjtött be a témáról, az ismereteiből csupán azt lesz képes hasznosítani, amelyik az esszenciális állapotából következik.
Akár a tantrát, a Kundalinit vagy más tanítást gyakorol valaki, akkor is az lesz a feladata, hogy a legbelső énjéhez vezető út eléréséhez az elme gondolatképző működését átállítása megfigyelővé. Ehhez az állapothoz eljuthatunk az érzelmeken keresztül is, ezért az, akinek az esszenciális állapota érzelmi jellegű, az érzelmek megmozgatásával éri ezt el. Ha testi az esszenciális tartalma, akkor a fizikai test működésének a lelassítására, böjtre stb. lesz szükség azért, hogy a lélek érzékelhető legyen. Valójában ez csupán a bejárati út, mert ahogy a folyamat elkezdődik, mind a három érzékelési mód működni kezd, érezhető lesz a Kundalini életenergia, az elme elcsendesedik és így átélhető az analógia. Ilyenkor az embernek egyszerűen nincs kedve a testével foglalkozni, így a lélek elsődlegessé válik, és a testet az extázis remegteti meg. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon a közelébe kerül az Egységnek, mintha teljesen átélné azt.
