Rajnai Ákos kiállítása Pécs (megnyító 2006)
Tisztelt közönség. A kiállítás megnyitók egyik célja az, hogy az alkotó és a közönség, a kép és néző közötti kapcsolat gyorsabban létrejöhessen. Ehhez segítséget kell adni úgy, hogy az a nézőpont, amiből a művek születtek, a nézőben is hasonló módon létre jöhessen. Hiszen a kompozíció szépségében gondolatok, érzelmek lapulnak meg. Gyakran kell ez a fajta segítség, hogy alkotói szándék a képi nyelv útvesztőjében megtalálja a nézőt.
Most Rajnai Ákos fotói megnézése miatt gyűltünk össze, azért, hogy az alkotót és egyben magunkat is megismerjük egy kicsit, az ő képei segítségével. Hiszen a társadalomban élő embernek fontos embertársainak visszajelzése, az alkotónak éppúgy, mint a nézőnek.
Különösen igaz a felvetés ezekre a képekre, hiszen többségük autonóm riport jellegű kép. Ezeken éppúgy jelen vagyunk mi nézők, mint a kép tárgya, mint ahogy az alkotó is, aki a fényképezőgép mögé a háttérbe húzódva, vagy gyakran vetett árnyékával jelenik meg a képeken. Az alkotó képei segítségével véleményt alkot rólunk, mi pedig azok megnézése után véleményt alkothatunk Ákosról.
Mi is érdekli elsősorban Ákost, miközben bennünket vizsgálva, fényképez. Csak az érdekelheti, ami az eddig megélt, egymásra rétegzett tapasztalata, élménye rólunk.
Több érdeklődési, vagy kíváncsisági területet lehet megállapítani és a fotókat eszerint is csoportokba lehetne rakni.
De kezdjük inkább azzal a gondolattal és érzéssel, amely a legtöbb képről átjön a néző felé.
Sivár, elkülönült magány a képeken található emberek viszonya. Egymáshoz való kapcsolatuk „a van is meg nincs is határán áll”. Lehetne valóságos viszony is köztük, de csak látszólagos, nem lényegi jelenléteket tükröznek ezek a kapcsolatok.
Szinte már dramaturgiai variációk alakulnak ki az emberi viszonyok képi megfogalmazásában, de a lényeg mindig az elesett magány megjelenítése, ott is, ahol pedig valamilyen jelleget kellene kapnia a kapcsolatoknak, vagy természetes viszonynak kellene lennie. A képekben megjelenik, de azok mögöttes szándékában is megtalálható egyfajta szorító érzés megélése, ennek megjelenítése talán a legfontosabb mag.
Egyes fotókban megtalálható az óvatos kritikai él, de Ákosnak nem célja annak erőteljessé tétele, mert ösztönösen érzi, hogy a kritikai irány számára olyan útvesztőket rejteget, amely legszélén a cinizmus áll. Ezzel a magatartással, annak teljes felvállalásával, nagy hatású kritikai jellegű és ezért népszerű képeket lehet létrehozni, de az ilyen módon sikeressé váló kép létrehozásának lehetősége nem csábítja el emberi magatartásának ebbe az irányba való megváltoztatását.
Nem véletlen az, hogy a kiállítás összefoglaló címe a „Befelé” nevet kapta. Bár ezek a képek a külső megfigyelésekről szólnak általában, de miközben ezeket készítette, vizsgálta is őket. Rájött arra, hogy a vizsgálat tárgyát nem lehet elválasztani a vizsgálótól. Ez arra sarkalja, hogy a képek mélyebben fekvő tartalmaival kezdjen foglalkozni. Arról van szó, hogy felfedezte, hogy a külső kép belső képeket indukál, de mivel itt a látható formában csak a külső kép van jelen, ezért azokat magára vonatkoztatva meg kell fejtenie. Ha ezt sikeresen megtette, akkor az elkövetkezendő új fotóknak, valóban lehetőségük van arra, hogy az alkotó valódi belső képeit tárja fel. Így mivel az első lépéseket teszi önmaga felé, ezért nyugodtan lehet a kiállítás címe „Befelé”.
Van egy másik fontos megközelítési módja is az óvatos kritikai nézőpont mellett, ez pedig az óvatos humor nézőpontja. Sok képen jelenik meg a lelepleződő emberi esendőség humorba ágyazva. Ez a szorítóan együtt érző, de egyben leleplező emberi és alkotói magatartásra mutat rá. Esendőek vagyunk, nem tudunk mindig olyan módon viszonyulni a világhoz, hogy mindig a legszebb, legjobb arcunkat mutassuk felé. Így esendővé válik az a szándékunk, hogy szépek, hogy talpraesettek, hogy vonzók legyünk.
A fotósok létrehozták azt a már műfajként is meghatározott fotókészítési módot, ahol leleplezni akarnak bennünket, és így esendőnek akarnak bemutatni. Más fotóműfajban tevékenykedő fotósok viszont azzal a szándékkal hoztak létre képeket híres-neves emberekről, hogy azok világnak a legjobb, legszebb oldalukat mutathassák meg, akikről így azt hihetjük, hogy ők „felettünk állnak esendőségben”, mert ők erősek, megértőek, és minden helyzetben szépek. Így az egyik fotós létrehoz valamit, amit a másik viszont -akár erőszakos, rámenős magatartással is- le akar leplezni. Egyik megközelítés sem igaz, mindkettő szándéka csak az, hogy bennünket mindenképpen a képeik hatása alá vonjon. Ez a két népszerű fotózási terület a híres emberek image fotói, és a paparazzik image romboló fotói, melyek mindkét esetben népszerű magazinokban jelennek meg.
A saját szándékunk és a valóság találkozásánál, ha fel tudjuk fedezni ellentmondásainkat bölcs, de esendő humorral tekinthetünk a világra, de ha továbbra is ragaszkodunk a magunkról alkotott jó képhez, akkor viszont gyilkos lesz az a humor, ami leleplez bennünket, így képtelenek leszünk együtt nevetni a fotóssal. A humor nézőpontja lehet bántó, és lehet öniróniába hajló, együtt érző is. Ákos ezt a csapdát is szeretné kikerülni, hiszen hamar rájött arra, hogy szinte természetes az esendőségünk, ezért ezen is túl lehet és kell lépni.
Megint csak azt látjuk, hogy a külső kép, belső megállapításokat segített felszínre hozni. Így az elkészült kép vizsgálatából olyan gondolatok születtek az alkotóban, amelynek végiggondolása már teljesen független az elkészült képtől. Olyan megállapításokat tud tenni olyan logikával, ami túlmutat a képen, mert a kép inspirációs alappá vált. Míg az a befogadó, aki nem tudja inspirációs alappá tenni a képeket, csak azt látja, ami azon van. Ez is egy nagyon nagy csapda az alkotó oldaláról éppúgy, mint a befogadó oldaláról, ami kikerülhető.
Ha az alkotó tulajdonságainak megfelelően választ a fellelhető irányok közül, akkor azzal teljes mértékben azonosulnia kell, amivel a csapdát nem kerüli el.
Ezek a nézőpontok folyamatosan a felületen maradnak, és csak nagyon ritkán érintenek mélyet, viszont folyamatosan megosztanak.
Az egyedüli megoldás az elmélyülés, amelynek folyamatában az alkotó saját magát és a világot egyre szélesebb összefüggésben fogja látni és láttatni.
Ez a látásmód akkor tud fejlődni, ha minden új leendő kép inspirációs alapja az előző, és annak a tanulsága belekerül az újba. Ebben az esetben egyre szélesedik a látókör, és ezzel párhuzamosan növekszik a gondolkodás minősége is az analógiás gondolkozás felé.
Ha sikerül ezt folyamatában megoldani, akkor a világról, önmagáról, és másokról olyan üzenetet tud továbbítani, amellyel igazi szellemi élményt hoz létre.
Visszatérve a képekre: hogy miért nevezem őket riportképnek? Azért, mert a fotós köztünk járva megfigyel és vizsgál bennünket, és kérdéseinek fókuszában az áll, hogy milyen kapcsolat is van köztünk.
Nem mikrofont ad elénk, amibe belebeszélhetnénk, hanem képi kérdés formájában teszi ezt, és a válasz is képi.
A fotók, amelyek itt ki vannak állítva érdekes, zavarba ejtő tereket, furcsa emberi viszonyokat, érdekes, furcsa, de jó kompozíciókat, hideg, vagy együtt érző módon megfogalmazott emberi elesettséget mutatnak.
De mutatják azt a szándékot is, amit az előzőekben megfogalmaztam.
Mutatja az eldöntött választást a megvalósítható alkotási metódus lehetőségei közül.
Ezért ezt egy lezárt korszaknak nevezhetjük, amely az előzőekben felsorolt választási lehetőségek közül a legnehezebbel, de a legmélyebb úttal függ össze. Ez a „Befelé” útja.
Két alkalom is van a gratulációra, az egyik a képekhez, a másik viszont az új út választásához fűződik.
Mindegyikhez sok sikert kívánok.
