Legfelejthetetlenebb
Nem szoktam novellákat megosztani, de az alábbi szöveg olyan, amelyről azt gondoltam, hogy ezt érdemes lesz a gondolati, szellemi rétege miatt. Majd a következő bejegyzésben jelenik meg a novellának a kibontása.
E szöveget nagyon régen kaptam meg de, most újra a kezembe került. Így eljött az idő a szöveg és az én sorsom újbóli találkozására. Régen de, még ma is fontos nekem az ajándékba kapott pár novella. Most észrevettem egy érdekes dolgot, amely az értelmezések szövevényei mélyen található. Íme a novella, és majd a következő bejegyzésben jelenik meg a kibontása.
Legfelejthetetlenebb
A lány hagyta, hogy szeressék, csendben, mellén izzadságcseppek, néma teste égetetett cukorként illatozott. Úgy gondolta egyetlen hang felidézheti az emlékeket és mindent elrontana, megsemmisítené a pillanatot, amelyben a férfi egy szokványos szereplő, egy véletlen szerető, akit reggel ismert meg, egy múlt nélküli férfit, akit elcsábított a lány búzaszőke haja, szeplőkkel teli arca vagy talán cigány-karkötőinek csörgése. Egy férfi a sok közül, aki megszólította az utcán, és minden különösebb cél nélkül megszólította az utcán, és minden különösebb cél nélkül kíséretéül szegődött, az időjárásról és a közlekedésről beszélt és figyelte a tömeget, egy kicsit erőltetett bizalommal, mint honfitárs egy idegen országban.
Egy férfi szomorúság és harag nélkül ártatlan, tiszta, mint a jég, aki csak szeretné eltölteni vele a napot, könyvkereskedésben és parkokban sétálni, kávézni, és hálát adni a véletlenért, ami összehozta őket, beszélgetni a régi időkről, az életről ugyanabban a városban, ugyanabban a negyedben, ahol felnőttek, amikor tizennégy évesek voltak, emlékszel a télre, a hótól lucskos cipőkre és parafinkályhákra, az őszibarackkal teli nyarakra, ott a tiltott országban.
A lány talán egy kicsit egyedül volt, vagy azt gondolta, hogy most különösebb erőfeszítés nélkül szerelmet kaphat, így amikor a nap véget ért, és már nem maradt miért tovább sétálni, kézen fogta a férfit és hazavezette.
Több száműzöttel osztott meg egy szegényes lakást, egy sárga házban, keskeny szemétkonténerekkel teli utca végén. a szoba szűk volt és alig bútorozott, matrac a földön, csíkos takaró, néhány deszka polcnak két sor téglán, könyvek, poszter, szennyes a széken, bőrönd a sarokban. Itt a lány minden kertelés nélkül levetkőzött, mint egy készséges, engedelmes gyermek.
A férfi megpróbálta szeretni a lányt. Türelmesen simogatta, keze végigsiklott a dombokon és a völgyeken, sietség nélkül járta be az ösvényeket, gyengéden formázta a puha anyagot a fehér lepedőn, amig a lány megnyílt neki. Ekkor azonban a férfi némán visszavonult. A lány megfordult a fiút keresve, ráhajolt a hasára, arcát elrejtve tapogatta ízlelte. A fiú szerette volna becsukott szemmel átadni magát az élvezetnek, hagyta a lányt egy darabig, amíg a szomorúság, vagy a szégyen erőt vett rajta, és eltolta magától.
Cigarettára gyújtottak, megszűnt minden közös bennük, elillant a korábbi vágy, ami egész nap egyesítette őket, és az ágyon két tehetetlen teremtmény maradt, emlékek nélkül, a kimondatlan szavak fájdalmas vákuumában űzve. Amikor reggel megismerkedtek, semmi különöset nem kerestek, nem vártak el túl sokat, egy kis társaságot, egy kis szórakozást, semmi mást, de az egyesülés órájában legyőzte őket a vigasztalanság.
„Fáradtak vagyunk” mondta lány egy mosollyal oldva a csömört, ami befészkelte magát kettőjük közé. Utolsó próbálkozásként, hogy időt nyerjen, a fiú két kezébe fogta a lány arcát és megcsókolta a szemét. Végig feküdtek egymás mellett az ágyon, fogták egymás kezét, így beszélgettek életükről ebben az országban, ahol találkoztak, egy fiatal, nagylelkű ország, amelyben azonban mindig idegenek maradnak.
A fiú arra gondolt, hogy felöltözik és elbúcsúzik a lánytól, mielőtt rémálmai rájuk nehezednének, de látta milyen fiatal és törékeny a lány és szeretett volna barátja maradni. Barát, gondolta, nem szerető, barát, hogy megoszthassanak néhány pillanat nyugalmat, elvárások és kötelezettségek nélkül, barát, hogy ne maradjon egyedül és le tudja győzni a félelmet.
Nem bírta rávenni magát a távozásra, fogta a lány kezét. A meleg lágy érzéstől, a hatalmas szánalomtól maga és a lány iránt, égtek a szemei. A függöny duzzadva lengett, mint a vitorla, a lány felállt, hogy becsukja az ablakot. Azt gondolta a sötétség segít majd, visszaadja a kedvet az együttléthez és a vágyat az öleléshez. Tévedett, a fiúnak szüksége volt arra a kis fényre, hogy ne érezze ismét fogva tartva magát cellája kilencven centiméterének időtlen mélységében, őrülte, saját ürüléke párájában.
„Hagyd nyitva a függönyt, szeretnélek látni”, hazudta, mert nem merte bevallani az éjszak borzalmait, amikor ismét kínozza a szomorúság, szögeskoszorúként szorítja fejét a kötés, és pánikba esik a pokoli látomások rohamától. Nem mert mesélni ezekről a lánynak, mert szó szót követ, és az ember végül elmeséli azt, amiről még soha nem beszélt. A lány visszajött az ágyra, finoman simogatta a fiút, ujjai kutatva siklottak végig a fehér foltokon. „Ne félj, nem fertőző, csak sebhelyek”, mondta a fiú egy nevetéssel, ami zokogásként tört elő. A lány kihallotta a megzavart hangot, és riadtan elvette a kezét. Ebben a pillanatban megkellett volna mondania a lánynak, hogy ez nem lehet egy új szerelem kezdete, még csak nem is egy futó szenvedélyé, csak egy pillanatnyi pihenő volt, egy röpke percnyi ártatlanság és nemsokára, ha elalszik, elmegy, meg kellet volna mondani, hogy nincsenek tervek kettejük számára, nem lesznek szerelmes telefonhívások, nem róják többé az utcákat kéz a kézben, nem játszanak szerelmes játékokat. de nem tudott megszólalni, hangja mintha bevésődött volna, mellkasában rekedt.
A fiú észrevette, hogy süllyed. Azon fáradozott, hogy megtartsa az elfolyó valóságot, hogy szellemét valamihez lehorgonyozza, a szennyeskupachoz a széken, a polcon sorakozó könyvekhez, a Chile poszterhez a falon, karibiai éjszakák hűséhez, az utcáról beszűrődő tompa zajokhoz, megpróbálta figyelmét a mellette lévő készséges testre összpontosítani, és csak a lány hajzuhatagára és édes illatára gondolni. Némán könyörgött segítségért a lányhoz, hogy ezeket a perceket túlélje mialatt a lány a matrac legszélén kuporgott, lábait, mint egy fakír maga alá gyűrve, és a fiút figyelte.
Rózsaszín mellbimbói és köldöke szemgolyója mind a fiút nézték, követték reszketések, foga koccanását, nyögését. A fiú hallotta, ahogy a csönd egyre nő benne, tudta, hogy lelke szétesik, mint ahogy akkoriban annyiszor megtörtént vele, és feladta a harcot, elengedte a jelen utolsó kapaszkodóját és belevette magát a feneketlen mélységbe.
Érezte a bőrszíjakat, amelyek csuklója és bokája húsába vágnak, a brutális áramütéseket a megszakadt ínakat, hallotta az utálatos hangoka, amelyek neveket követelnek, hallotta Annát, akit mellette kínoztak, hallotta kiolthatatlan sikolyát, a többiek sikolyát, akiket az udvarba karjuknál fogva lógattak fel.
„Mi van veled az Istenért mi van veled?”, jutott el hozzá messziről Anna hangja. Nem lehet, Anna elsüllyedt a Dél mocsaraiban.
Egy meztelen ismeretlen vélt látni, aki rázta és nevét kiáltottá. De ő nem akart szabadulni a sötétségből, amelyben ostorokat és zászlókat lengettek. Összegörnyedve próbált úrrá lenni rosszullétén, aztán sírni kezdett Annáért és a többiekért.
„Mi van veled?” szólította ismét a lány valahonnan. „Semmi, ölelj át”, kérte és a lány félénken odamászott, karjaiba zárta és ringatta, mint egy gyermeket és homlokon csókolta.
„Sírjál csak, sírjál, mondta és segített, hogy a fiú kinyújtózzon, majd ráfeküdt, mint egy keresztre. Ezer évig maradtak így összefonódva, amig az iszony képei lassan szertefoszlottak, és a fiú visszatért a szobába és felfedezte, hogy életben van, minden ellenére, hogy lélegzik, és dobog a szíve.
Érezte a lány súlyát saját testén, fejét mellkasán, karját a lábát az övéin, két zavarodott árva. És ebben a pillanatban a lány, mint aki mindent tud azt mondta: "A félelem erősebb a vágynál, a szerelemnél, a bűnnél, a haragnál, erősebb a hűségnél. A félelem maga a teljesség”, fejezte be és könnyei végig csorogtak a fiú nyakán.
A fiú számára hirtelen megállt minden, legfájdalmasabb sebébe találtak bele. Egyszerre gyanította, hogy ez nem csak egy egyszerű lány, aki szánalomból hajlandó vele szeretkezni, ismernie kell mindazt, ami a hallgatáson és a teljes magányon túl lapít, elrejtve a lezárt láda emléke mögött, amelybe a Tábornok és saját árulása elől rejtőzött el, Anna Diaz és a többi beárult bajtárs emléke mögött, akiket egymás után vezettek elő bekötött szemmel. Honnan tudhatja mindezt? A lány felemelkedett. Sovány karja kirajzolódott az ablakon át beszűrődő párában, miközben a kapcsoló után lecsatolta fém karkötőit, miközben a kapcsoló után tapogatózott. Felgyújtotta a villanyt, majd egymásután lecsatolta fém karkötőit, amelyek hangtalanul zuhantak a lepedőre. Haja arcába hullott, ahogy a fiú felé nyújtotta karját. A lány csuklója is meg volt jelölve fehér sebhelyekkel.
A fiú egy végtelen pillanatig bámulta, míg mindent megértett, a szerelmet, és látta maga előtt a lányt bőrszíjakkal az elektromos kínzópadhoz kötözve és most már át tudták ölelni egymást és sírni, kikiéhezetten az együttérzésre, a bizalmas beszélgetésekre, a tiltott szavakra, ígéretekre holnapra és végre megosztották egymással a legféltettebb titkaikat.
Ha tetszik vagy hasznos számodra ez a tartalom, akkor kérlek, hogy oszd meg vagy lájkold, hogy másokhoz is elérjen az információ. Köszönöm szépen!
A TÁMOGATLAK feliratú gombra kattintva anyagilag segítheted a blogom és a podcastem készítését. A felajánlásoddal kisebb, akár pár száz forinttal vagy akár nagyobb összeggel lehetőséget adsz, hogy mindkettő rendszeresen megjelenjen. Köszönöm szépen a támogatást!
