A család és a tudat
Amikor megszületünk, még nem alakult ki a személyiségünk és az egónk. Ezeket nekünk kell kiépítenünk, kifejlesztenünk, és ezen az úton minőségi fejlődést elérni. A személyiség felépítésében a legnagyobb szerepük az újszülött közvetlen környezetében élő embereknek van. Ez elsősorban a család.
A fiatal tudata szivacsként fogadja be azokat a szokásokat, magatartási mintákat, amelyek azért is hatnak nagyon intenzíven rá, mert a szülőkhöz való bizalmi viszony igen erős. A gyermek elkezdi befogadni a szülőktől eredő világlátást, amelyből kialakul a saját identitása. Ez tudatazonosulási folyamat, amelynek az alapja a bizalom. A dualitás, ahogy a fizikai világban is jelen van, úgy hamarosan a személyiségben is megjelenik , így minden olyan dolog fontosabbá válik, amelyhez kötődik az egyén, és az is, amit elvet.
A család jelenti azt a legkisebb közösséget, amely segít kialakítani a személyiséget, úgy, hogy maga a család is a duális világ megnyilvánulása. Ez azt jelenti, hogy a felnőttkorunk kezdetéig mindannyian, akár tudatosul bennünk, akár nem, alapvetően a családunkban érvényes szokásokat, elveket, dogmákat fogadjuk el jónak, a családunkban bízunk, és ha a családon kívüli világban más értékekkel találkozunk, akkor a családunkéit választjuk inkább, konfliktusba keveredhetünk a családon kívüli világgal, elítéljük azt, nem bízunk benne. Persze ha fejlődünk, akkor meghaladhatjuk, átértékelhetjük a családból hozott elveket, de van, aki élete végéig nem mozdul el azoktól. Valójában minden közösség hasonlóképpen működik, legyen az baráti vagy ennél nagyobb közösség, egy város vagy egy ország. Így könnyen megérhető, hogy ebben a folyamatban hamarosan megjelenik a fiatalban az utálat, a düh a másikkal szemben, és sokszor eljuthat a gyűlöletig is. Ha ez megtörténik, akkor ideális esetben nem a családdal vagy a társadalommal kell szakítania, hanem a duális világ helyett az egységes, a nem duális világot és tudatot kell befogadnia. Ez pedig nem harcot, hanem emberi minőségi fejlődést igényel.
Természetesen minden embernek végig kell mennie minden fejlődési lépcsőn, ami nem egyszerre fog megtörténni az összes embernél, ezért a világ tartósan a küzdelem, a harc és a szeretet és a megbocsátás duális világában élhet. Csak az egyénnek van meg a lehetősége, hogy ezen túllépjen, ezért ezen az úton nem kell a másik emberre várni. Viszont mindenki olyan sebességgel halad, amely neki megfelelő, ezért mindenképpen legyünk türelmesek azokkal szemben, akik még az út egy korábbi szakaszán járnak.
Kevés kivétellel szinte mindenki fiatal korától kezdve megtapasztalhatja, hogy milyen a szeretet és milyen a nemszeretet. Bár ez a szeretet még nem a valódi, hatalmas energiával megjelenő szeretet, de azért ez is az. Sokan ezért a duális világ egyik oldalát fogadják csupán el, míg a másik ellen harcolnak, ami ellen viszont nem lehet, hiszen az a duális világ része, karmája. A tudati fejlődés lépcsőin viszont a harc elfogadható, mert törvényszerű. Ez az oka, hogy megbocsátható, hiszen csupán az utolsó lépcsőn nyílik ki az egyén tudata a valóságra, és akkor szűnik meg benne a harc igénye. Ekkor már nem szükséges fegyelmeznie magát vagy elnyomni magában bármit is.
