Az ötletember
Az ötletek szinte minden másodpercben kipattannak a fejekből, és folyamatosan a felszínre kerülnek, ahol nagy részük továbbra is megmarad ötletnek, de lesznek olyanok, amelyeket követni fog egyfajta megvalósítás, esteleg egy alapos elméleti kidolgozás. Ezek legtöbbje az élet mindennapos feladatai közé tartoznak, de a művészet mást is követel, nem elég az ötlet-ötlet hátán.
A művész, de valójában először az "ősművész" volt az, akinek először jutott "eszébe", hogy reagálnia kellene arra, hogy én vagyok. És ennek az érzésnek adott lenyomatot a kezével egy sziklán. Ebből az egyszerű, ma csak gesztusnak nevezett dologból fejlődött ki az általunk ismert művész és a művészet. Valójában ez akkor nem gesztus volt, hanem a legőszintébb megnyilatkozása az embernek.
A könyvemben szerepel ez a téma az első kötetben: Az én tudat kialakulása 103–113. oldalakon.
Valamint a második kötetben: Mit képes beépíteni a művébe az alkotó, mi lehet mögötte? 63-81. oldalakon.
Valamint a harmadikban is: A tudat kivetülései a művészetben. Kiváltságos művek-Kiváltságos korok 19-29. oldalakon.
De, amikor valaki ma megismétli ezt a mozdulatot, akkor az a semmi, mert hiányzik az az érzés, amely elindította az embert a kézlenyomat készítése felé. De valójában ma is jó ilyet csinálni hiszen jó érzéssel jár, ezt a gyermekeknél láthatjuk, mert ekkor örömöm párosul ehhez a mozdulathoz (talán nem véletlenül). A régi időkben az én vagyok érzése megdöbbentő élmény lehetett, amely tartalmazta az emberré, később egyénivé válás első lépcsőjét, de ekkor még ennél is fontosabb volt az, hogy rálátott, ráérzett az ember az egységre, amelyet megérteni csak nagyon sokára tud. Ehhez az elmének, az érzelmeknek, a testnek és a fogalmaknak további fejlődésére volt és van ma is szükség.
Ebből a gondolatsorból könnyen megállapítható, hogy mi a művész feladata az, hogy fejezze ki önmagát és mindent, ami emberi, vagyis fejezze ki az embert, annak lényegét az Énig haladva. Ez a legfőbb téma. Igaz, hogy ahhoz valaki eljusson a mélyebb pontokhoz, hiszen akkor már képes lesz erre az őszinte és mély kifejezésre, ehhez sokat kell fejlődnie. Hosszú az ember és a kifejezés fejlődés története.
Sokan azt hiszik, hogy az én maga az ego. Ez is én, de a meglepetés én, és a valódi felismerések és vele járó megfigyelések sokkal mélyebben vannak.
De, azért az ötletekre is szükség van, de csak akkor érheti el a legmagasabb szintet, ha mélyről jön, és nem csupán az egoból. Megfigyelhető, hogy mennyivel misztikusabb az a kép, amely már mélyebbről tekint a világra és az is, hogy milyen, amikor már nagyon közel került valaki a valódi énjéhez.
Ehhez ki kell építeni egy csatornát a személyiségtől a valódi énhez közeli pontig. Ekkor fog szabadon áramolni az információ, a gondolat, az érzés, és ha nincs rutin a megvalósításban, akkor lesz igazán mély egy mű. Valaki már akkor is sokkal összetettebb művek alkothat, ha még nem is jutott ilyen mélyre, de arra képes, hogy a tudatát mélyebbre vigye, ami lehet a felszínhez nagyon közeli minőségi réteg, a karakter. Ilyenkor misztikusabb, mélyebb, őszintébb, általánosabb, a törvényeket jobban érzékelhetővé válnak a művek. A tulajdonságok közül ilyenkor magasztosabb és lényegibb az ember megnyilvánulása.
Míg az egoban megélt ötletek szólhatnak a napi gondok megoldásáról, az eseményekről, a társadalomról, de ilyenkor nem képes felmutatni lényeges élményeket, ezért ezek könnyen elfelejthetők, akár a megvásárolt termékek elkopnak majd később értéktelenné válnak. Nem az a baj, hogy ez így van, hanem az, hogy sokan nem látják a valódi célt, ezért csupán ötlethegyek is ingerkeltő művek születnek.
Az ötlet az ingerhez kapcsolható, amely akkor jön létre, amikor alkotó szeretné megelőzni a többi alkotó társ, inger kibocsátási szintjét. Ez ahhoz hasonlatos, amikor a médiában a főcímek erejének a licitje történik. Ez valóban a jó út?
Készülhet olyan kép, amely ötletes, de nagy a valószínüsége annak, hogy a közönséget egyáltalán nem viszi mélyebbre.
A felszín mindig zajos, a mélyebbhez a csend tartozik. A felszín az inger a mélyebb az élmény.
A közönségnek meg tanulni a befogadás művészetét, az alkotónak pedig az elmélyülés művészetét. Meglepő lehet, de a művészek közül sokaknak is meg kellene tanulniuk a befogadást, bár az is igaz, hogy ez nem művészet. De az ego ezt a folyamatot szeretné megakadályozni, hiszen akkor csökken az ereje.
Ez a téma a könyvem az első köteteben is szerepel Befogadás 61. címmel ezen az oldalon
Ha tetszik vagy hasznos számodra ez a tartalom, akkor kérlek, hogy oszd meg vagy lájkold, hogy másokhoz is elérjen az információ. Köszönöm szépen!
Kérlek, az alábbi gombra kattintva támogasd a blogom és a podcastjeim készítését, hiszen sok munkám van bennük. Felajánlásoddal segíthetsz, hogy továbbra is ingyenesek maradhassanak. Köszönöm szépen!
