A városállamok és a velejáró tudat
Amikor egy város óriási, akkor beláthatatlanná válik az emberi viszonyrendszere, az egyén viszont szereti az olyan kapcsolati viszonyrendszerhez fűződő városokat, amelyek átláthatók.
Ezek azok, amelyek általában a városközpontban találhatók, ezek a városok magjai, a többi városrész legtöbbször csupán lakhely. Az ember mintha emlékezne arra, hogy a régi városállamok nagysága és létszáma jobban szolgálta a szoros kapcsolatokat, de azt a lehetőséget is megadta, hogy új emberekkel, új szokásokkal, új gondolatokkal és magasabb szintű emberi viselkedési mintákkal találkozhassanak.
Létezik egy másik analógia, amely kapcsolódik a városhoz, ez a központ fogalma. Jó a lélek központjában lenni, mert ott egység van. Ez nagyon távoli analógia, ennek ellenére, amikor egy idegen városban, de a sajátunkban is szívesen megyünk a központba, mert ott mintha jobb lenne minden, ezért átmenetileg megnyugszunk. Persze a valódi központ a lelki világban van, de mi a fizikai szintű közösségben is önműködően ezt keressük.
A központok tartalma és formája régen más volt. A hangsúly az egység megélésén volt, később pedig az erre való emlékezésen. Kezdetben, a papkirályok korában olyan építményekhez kapcsolódtak, amelyek az egységet mutatták meg az analógia, később a szimbolika nyelvén. Ilyenek voltak a kör alakú építmények, melyek még nem templomok, legalábbis a mai fogalmak szerint nem. A pap, ha beállt az építmény középpontjába, akkor jó esetben képes volt átélni és éreztetni az egységet, de ha nem, akkor is a közösség, amely körbeállta, megértette és főleg megérezte a lényeget. Ennek a korszaknak az elején a hódolat megélése teljes, később majdnem teljes volt, mert még nem fedte le az ego az Ént. Az emberek gyakran meglátogatták az ilyen építményeket, központokat tiszteletből, kíváncsiságból. A központok látogatási igénye megmaradt az emberi szokások között, ami nem csupán átadott információ, hanem részben velünk hozott tartalom is. Az ilyen építmények a nap mozgásának a mutatói is voltak, ezek között kiemelkedők a nap-éj egyenlőségek és a napfordulók.
Mint ahogyan az embernek is van központja, amely az Én, úgy egy városnak is van ilyenje, ami a legtöbbször a megszületésének helye és ideje, ez a város énje. Erre rakódik a jövő, amely itt múlttá válik, ezért lehet elemezni egy város legfontosabb tulajdonságait, emiatt képzelték el az emberek az égi Jeruzsálemet. Hisz analógia van az emberi lét és az emberi élet között, a központ és az egység között.
A városok ebből a szellemi magból vagy központból terjeszkedtek kifelé, ami kezdetben megfelelő volt a rétegződésnek, kívül a munkások, beljebb a kereskedők, legbelül a vezetők éltek. De ez az állapot csupán a karakter megélése utáni időszakában volt jellemző. A karakter megélésének a korában a foglalkozás adta meg a közösségben azt a helyet ahol tevékenykedhetett, és ez nem társadalmi különbséget mutat, hanem célszerűséget. Ebben az időben olyanfajta központ, mint amit most látunk, nem volt, legfeljebb a vezető otthona emelkedett ki a többi közül. Idővel a közösség mint központ minősége az egyenlőségből a különbözőség felé változott, ekkor a vezetők kezdtek elhatárolódni a többiektől, így a lakhelyük inkább a városok szélére került, vagyis a hierarchia fizikai szinten átformálódott. Ma a valódi közép tartalma bizonyos szempontból elveszett, de a szokások és a lényeg keresése beépült az ember tudatába, ezért haladunk folyamatosan a központ felé.
A városok egy része a mag egyszerű állapotából jöttek létre, majd később átlényegültek a mostani kinézetükre, ahol már a spirituális elv és gyakorlat elveszett, mert az emberben az esszencia és a karakter kialakulása után létrejött a személyiség, és az ego lefedte az embernek azon részét, amely érzékelni tudta a szellemi dolgokat. A régi városok többségében azt a minőséget is lehet érzékelni, amely a megszületésükkor volt jelen. A régi spirituális helyek elhagyatottá váltak, de a létrehozásuk elveiből alakultak ki mai templomok, mert mindegyik az emberi minőségek hierarchiáját vagy az egységet fogalmazza meg fizikai szinten, építészeti formában.
