Miltényi Tibornak tisztelettel!

2009

Amikor a mai ember megpróbálja elképzelni, hogy milyenek lehettek őseink ezer, kétezer, netalán nyolc vagy tízezer évvel ezelőtt, tévesen mai önmagából indul ki. Kézenfekvő, de egyáltalán nem helyes metódus. A világon minden, és benne az ember is folyamatos átalakulásban van (halad előre, fejlődik, nő, vagy rétegződik). Ha egymásra tekintünk, akkor kiderül, hogy a fejlődés társadalmi szinten nem egyszerre, és nem egyenletesen történik.

Úgy tűnhet, hogy régebben gyakrabban találkozhattunk olyan emberekkel, akik már régen túlnőttek az éppen aktuális kultúrán, vagy akikről azt állapíthattuk meg, hogy a kor szintje messze áll még tőlük. A mai ember azt a választ adja erre, hogy ez az ember nagyon intelligens, a másik viszont egyáltalán nem az. Ezzel el is van intézve a kérdés.

Azért ennél jobban kellene megfigyelni a világot. Ha megállapítható, hogy most is vannak jelentős gondolkodási, vagy egyéb különbségek az emberek között, akkor ez régen is így lehetett, csupán nem ilyen aránya volt az egyik, vagy a másik csoportnak. A jelenlegi tömegkultúra korszakban ezeket a különbséget nagyon nehezen tolerálja a társadalom, ez kényszerítő erővel hat azon egyének fejlődésére, akik lemaradtak. Ezek azok az emberek, akik nem tudtak, tudnak gyökeret verni ebben a kultúrában, mert még sok mindent kellene elsajátítaniuk, hogy stabilan tudjanak állni. Vannak viszont olyanok, akik intenzíven az érzeteikben, a képzeteikben élnek, akiket idealistának titulál a társadalom, és ezért kerülnek partvonalra. Mindkét csoportnak nehéz dolga van, mert elmebeli és pszichés állapotukat, gyakran betegségszintű kategóriákba is besorolják.

Elsősorban kultúrtörténeti alapú megközelítésre, és merészen átívelő magatartásra van szükség ahhoz, hogy meg tudjunk állapítani valamit, ami az emberről, az alkotó emberről szól. Ebben a részletek nagy jelentőségűek lehetnek, de még fontosabb a nagyvonalú összefüggések keresése. Ennek a kérdésnek a feldolgozásához született egy táblázat.

 

Ez az áttekintés magyarázatként is fog szolgálni, valamint segítségünkre is lesz abban, hogy megérthessük az analógiát, és az olyan emberek munkáját, mint Papp Gergely.

A „művészettörténeti emlékek” az emberiség előrehaladásának hű tükörképei. Megmutatják mikor mi volt fontos és, hogy az ember fejlődésében milyen változások következtek be. A korai korok emlékei olyanok, amelyekre talán az a hasonlat a legmegfelelőbb, amikor egy szobrász az agyagot felrakja az állványára, és megteszi az első lépéseket afelé, hogy majd egy alakot formázhasson meg. Durva, az arányokat követő, de a részleteket még nem tartalmazó forma készül ekkor. Ebben az ősi korban egyáltalán nem volt fontos minden részlet, és ha megnézzük a korai barlang rajzokat, vagy szobrokat, akkor hibátlan mozdulatokat látunk, és meglepő módon nem találunk vázlatokat, próbálkozásokat. Lehet, hogy van olyan rajz, ami nem annyira „tökéletes” de mindegyik a lényeget mutatja. A lényeg az állat, vagy az ember jellege, és a rá jellemző mozdulat, azaz a fizikai magatartás esszenciális lényege. Amikor a huszadik század elején felfedezték a modern képzőművészek az afrikai és „ősi művészetet”, akkor annak a tömör lényegi kifejezése is megragadhatta őket.

Az akkori ember vajon mit tarthatott fontosnak? Biztosan kijelenthető, hogy ha szóban kellett volna megfogalmaznia, nem értette volna meg a kérdésünket sem. Hiszen a forma mögötti lényeg olyan tömör és erőteljes érzetként jelentkezik, hogy a logikus korlátok közé préselése és megfogalmazása igen nehéz feladat. Ez az analógia, amint mint fogalmat szintén nem tudott volna megnevezni. Hiszen ezt érezte, (az analógiát csak érezni lehet, ami érzetet és nem érzelmet jelent) a többi nem fontos, így azon nem is gondolkodott el. Mert az analógia érzetében lévő ember, nem a saját eszével gondolkodó ember. Ő az intuíció állapotában van, és majd csak kijőve ebből az állapotból fog az intelligenciájára hagyatkozni, és aszerint gondolkozni.

Most nézzük meg, hogy mi történik akkor, amikor az alkotó tükrözi önmagát a műben, a befogadó pedig, a befogadás folyamatában a saját minőségi határain belül szintén önmagát.

Ennek a tükrözési folyamatnak a következő a modellje:

 

Az alkotó a személyiségének, karakterének megfelelő műveket hoz létre, és akkor tud sikereket elérni, ha a befogadók között sokan vannak olyanok, akik hasonló személyiségi szinten vannak. A többit művészt is elfogadják az emberek, ehhez a tanulás folyamata ad nekik segítséget. A tanulás folyamatából eredő elfogadás nem lényegi, belső, és valódi megértést jelent, annak inkább csak az előszobáját.

Az előző kultúrtörténeti táblázatból az is következik, hogy a fejlődés folyamatának két iránya van. Az első irány az esszenciális állapotból a személyiség teljes kifejlődése felé tart. A másik irány ennek ellenkezője, az elme teljesen kristálytiszta, logikus, és intelligens gondolkodásának a kialakítása, s ezzel párhuzamosan visszavezet az egység teljes megértéséig.

Ebben a folyamatban, az alkotóban felszínre jönnek, majd megértésre is kerülnek a nagyon mélyen fekvő információk, a képzetek, az érzetek, és a gondolatok. Ezt lehet önismeretnek nevezni, de vannak, akik más névvel illetik ezt a folyamatot.

Így míg az egyik embernek fontos, hogy találkozzon képzeteivel anélkül, hogy azt teljesen megértené, addig a másik a képzetén dolgozik, azért, hogy megértse. Az első alkotó a személyiség teljes kidolgozásáért ügyködik, ezért örül, hogy vannak képzetei, mert annak rögzítése képben, vagy írásban okozza az örömöt, és a sikert neki.

Az alkotó a műve segítségével, magához vonzza, a hasonló feladat teljesítésén fáradozó befogadókat. A másik alkotó viszont az előzőhöz képest az abbahagyáson fáradozik. Személyisége teljesen kibontakozott, az alkotás során ez már nem téma számára. Visszafelé tart, a nagyobb egység felfedezésén és megismerésén dolgozik.

Így a fejlődés folyamatában mintha egymással szemben mennének az emberek, mert az egyiknek célszerű megszerezni, birtokolni, elismerést szerezni, stb., a másik pedig az elengedést, a nem ragaszkodást, a szerénységet gyakorolja, az intelligenciáját használja, és inkább a másik ember megsegítésével foglalkozik.

Ezzel elérkeztünk Papp Gergely személyének és fotóinak megértési lehetőségéhez. Ő az előre tartó ember, aki előtt még hosszú út áll, aki előtt minden lehetőség ott van. Az ő személyes feladata a saját képességeinek kifejlesztésén való fáradozás. Az elsődleges ezek között a saját észbeli képességeinek kifejlesztése, ezt a feladatot nem irigyeljük tőle. Viszont amit sokan irigyelhetnek, az az őszinteség (mert nem tud más lenni), a kreativitás, intuíció (mert ezt használja a megoldásaiban). Szintén nem tartozik az irigylésre méltó dolgok közé, hogy önmagát még a legkisebb mértékben sem érti meg. Ő olyan ember, mint a barlangrajzot készítő „ősművész”, aki ugyanúgy nem tud hibázni. Az esszenciát érzékeli, de még nem meri, és nem tudja azt elhagyni.

Jozipovics György

Telek Balázs művészetének szellemisége

2006

 

A Telek Balázs képeit néző ember, ha nem ragad le a formák szépségében, hanem hagyja, hogy az élmény átjárja, akkor szembesülhet önmaga pozitív tulajdonságaival. Ez a tisztelettel, az őszinteséggel, a nyitottsággal, a belső mélységgel és magassággal való találkozást jelenti. Az alkotó a képeken keresztül felébreszti a nézőben ezeket a tulajdonságokat. Ez Telek Balázs szellemisége.

 

A néző szembesül önmagával, és ha helyesen látna, feltehetné magában azt a kérdést, hogy miért nem találkozom, és miért nem mutatom meg akár az utcán, a munkahelyen, a családban, a magamban rejlő értékiemet. A válasz az, hogy mások sem viszonyulnak így hozzám. Ritkán azért adódnak ilyen helyzetek, de ehhez el kell menni egy Telek kiállításra. Mert ezek a képek, ha rövid időre is, de megadják ezt a lehetőséget a nézőnek.

 

Ezt a magatartást és az ebből eredő képeket a néző szívesen fogadja, ez a siker egyik oka. A másik, hogy Balázs ugyanezzel a magatartással tanulta meg a fotózás technikai oldalát is. Saját készítésű kamerái is műalkotások, amelyekbe sok időt és gondolati elemet sűrít bele. A kép elkészítése tehát egy nagyon hosszú folyamat a kamera kitalálásától, elkészítésétől, a labormunkától a kép bekeretezéséig. A folyamat minden pontján beleépül Telek Balázs kíváncsisága, szellemisége. A néző ezekről a fázisokról mit sem tud, csak a képet látja, de valamit a szellemiség kisugárzásán keresztül mégis megtapasztalhat, ezt azonban nem a látvány tarto¬mányából kapja a befogadó.

 

A régi és az új képek készítésénél is ugyanezt a magatartást folytatja, annak ellenére, hogy az idők folyamán a kíváncsisága az emberről, a környezetre, onnan a geometria, a perspektíva kérdéseire, annak vizsgálatára kalandozott.

 

Sohasem használnám a „fotó” szót a munkáira, pedig technikailag azok. Inkább képek ezek, mert az eredetük a művészben lévő képzetek megvalósítása fotó formájában. A kép akkor jó, ha egy folyamatot tud felmutatni, ezen a néző végig tud menni, a néző szabadsága és az alkotó szabadsága találkozni tud.

Az ilyen szerencsés találkozások a művészet világában manapság nagyon ritkák. Telek Balázs művészi világában viszont gyakoriak. Ezért sok ilyen találkozást kívánok alkotónak és nézőnek egyaránt.

Jozipovics György
grafikusművész